Többet akarok!

Nem vagyok nagyravágyó, de vannak az embernek szükségletei, amit ki kell elégíteni. Nekem mit jelentenek ezek? Hogy minden nap tudjak az asztalra tenni valami ételt. Ki tudjam fizetni a számláimat. A kis unokámnak tudjak venni egy hamburgert a Mekiben, vagy egy fagyit, ha néha nálam hagyják a szülei. Ne kelljen lógjak a buszon, villamoson, ha dolgozni megyek. Ugye, szerinted sem nagy vágyak ezek?

Szégyellem, de az utóbbi időben többször előfordult, hogy pulykacsontból főztem levest, vagy csirke far-hátból pörköltet, és több hónapot késtem a számlák kifizetésével, vagy inkább gyalogoltam kilométereket, ha nem akartam ellenőrökkel találkozni a villamoson, mert nem volt jegyre pénzem.

Sokszor elgondolkodom rajta, hogy talán nem is nekem kellene ezen szégyenkeznem. Biztos voltál már ilyen helyzetben. Akkor tudod, miről beszélek. Megalázó, és embertelen. Hosszú távú terveim megvalósításához már megtaláltam a megoldást. De itt vannak a rövid távú célok, ami még megoldásra vár. Munkahelyet keresek, biztonságos anyagi hátteret. Állásajánlatokra jelentkezem. A megkereséseimre még választ sem kapok. Vajon hány asztalfiók mélyén, vagy szemeteskosárban lapulnak az elküldött önéletrajzaim? Igen! Minden pillanatban megerősítést kapok arra, hogy a hálózatépítés az egyetlen megoldás, hogy egyszer, valaha kilábaljak ebből a kiszolgáltatott helyzetből.

Ez így nem mehet tovább!

Az oké, hogy vállalkozó vagyok, de miért is? Kényszerből! Ki a fenének kell manapság egy olyan munkaerő, aki hatvan felé közeledvén, gyakorlat nélkül, egy közgazdasági érettségivel, és néhány speciális tanfolyam elvégzésével rendelkezik? Most, amikor a fiatalság több diplomával nem kap munkát? Mit is remélhetnék?

Hogy értsd miről beszélek, ugorjunk vissza a múltba.

Nyolcvanas évek közepe. Emlékszel, milyen "nagy szám" volt akkor, hogy önálló vállalkozásba kezdhettek az emberek? Köztük mi is a férjemmel, elsőként élve a lehetőséggel, mert jobb életre, szabadságra vágytunk. Éveken keresztül jól ment a szekér, majd egyre szigorúbb feltételeknek kellett megfelelnünk. Hosszú távon már nem tudtunk lépést tartani a multik megjelenésével. Meghoztuk a nagy döntést. Vállalkozásunkat még időben tovább adtuk. Szerencsénkre nem túl sok mínusszal, "csak" pár milliós veszteséggel szálltunk ki belőle. Hiába szerettük amit csináltunk, ez nem volt elég a fejlődéshez. Pénzünk nem volt, amit visszaforgathattunk volna a vállalkozásunkba. Ami jött, abból éltünk - nem nagy lábon - átlagember módjára. Ma már talán sok mindent másképp tennék, de a múlton kár rágódni. Lezártunk egy korszakot. Fel kell ismerni, ha eljön az idő, tudni kell váltani. Így tettem én is. Váltottam. Azonban belekóstoltam szabadságba, és ezt az érzést meg akartam tartani.

Ifjú koromban dolgoztam gyárban, tudom, hogy milyen, amikor a főnök a hátam mögött "lihegett", és hajtott bennünket. Tartani az előírt normát a szalagon dolgozva, ahol sok ember teljesítménye és fizetése függött tőlem. Mégis, így visszagondolva, akkor teljes anyagi biztonságban érezhettem magam. De főnökre nem vágytam! A szabadság, amit az önálló vállalkozói lét adott, tovább akartam vinni. Szabadon gazdálkodni az időmmel. Ezt akartam!

Újra vállalkozó lettem. Megtanultam egy új szakmát, és bizakodással vágtam bele. Talán korábban kellett volna váltanom? Jóakaróim próbáltak lebeszélni róla, szerintük ennek már lejárt az ideje, túl nagy a konkurencia. Ma már tudom, hogy akik le akartak beszélni, azért tették, mert ők nem voltak benne biztosak, hogy meg tudnák csinálni. Meg akartak óvni. Nagy elégtétel volt számomra, hogy évekig működött a vállalkozásom. Bebizonyítottam magamnak, hogy a céljaimat valóra tudom váltani.

Ám az idők változnak, és objektív események is beleszólhatnak az ember életébe. Válság! Amire nem számítasz, mégis megváltoztatja milliók életét. Új helyzetben új utakat kell találni a megfelelő anyagi biztonsághoz. Már egy ideje ezt keresem.