Az idő minden sebet begyógyít?

Másfél éve írtam ebbe a blogomba. Amiért hanyagoltam az írást, az, hogy nem akartam pellengérre állítani és kiteregetni minden sebemet. Az embert naponta érik megpróbáltatások, és az erősek naponta meg is oldják azokat, de az átlag egyszerűen nem beszél róla. Igyekeztem úgy viselkedni, mint az átlag. Az meg igazán távol áll tőlem, hogy sajnáltassam magamat! Az elmúlt időben, mióta nem jelentkeztem, a szokásosnál is több sérülés ért. Ma már azért tudok róla könnyebben írni, mert a sebeim gyógyuló félben vannak. Ha nem is teljes a gyógyulás, és hegek nélkül nem úsztam meg én sem, legalább beszélni tudok róluk. Talán voltál már hasonló helyzetben, és segíthetek neked abban, hogy mindig van megoldás, mindig, minden helyzetből fel lehet állni, tovább lehet lépni. A legfontosabb, hogy tudj segítséget kérni, és tudj elfogadni. Így tettem én is.

A korábbi bejegyzésemben találkozhattál a "seggnyalós" mentorommal. Ő ezután már nem sokáig élvezte a munkahelyemen mentori beosztását. Az a mai napig nem világosodott meg előttem, hogy azért, mert nem volt elég hosszú a nyelve, vagy azért, mert saját pecsenyéjének sütögetéséhez elég volt az idő és az ugródeszka, amit a cégünknél megugrott. Nincs jogom bárki felett ítélkezni, de a második verzió tűnik életszerűbbnek. Abból is kiindulva, hogy egy ugyanilyen, saját vállalkozást hozott létre. De nem is érdekel, ő dolga, számomra lényegtelen!

Következő lépésként kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, mert mint értékesítő hiányzott néhány méret a nyelvem elvárt hosszúságából (ahogy megítéltem, rövid nyelvűeknek szólót, és azért, mert az én koromban - hatvanhoz közeledve - nem nagyon ugrálhat az ember új munkahely után). Maradhattam a cégnél, értékesítői mivoltomból "leminősítve" - de mégis anyagi biztonságot tudva a háttérben - más beosztásban. Megőrizhettem viszonylagos szabadságomat, - a munkaidőmet én oszthattam be, ami azt jelentette, hogy kora reggeltől, késő estig dolgozhattam - és, mint telemarketinges munkatárs, a korábbi értékesítői tapasztalatomat kamatoztatva, szolgálhattam a háttérből a cég érdekeit. Nincs is ezzel semmi baj, szívesen kötelezem el magam a nemes és közös cél érdekében. És a "szabadság" mindig fontos volt számomra. Igen, így idézőjelben, mert ez a szabadság nem az a szabadság, amire már évek óta vágytam, és eltökélt szándékom, hogy még hátralévő életemben megvalósítom. Hónapokig úgy tűnt, hogy megtaláltam a helyemet a hierarchiában, - nem volt könnyű a megalkuvás - elfogadták a munkámat, de soha nem kaptam érte szóbeli elismerést, pedig tőlem telhetően mindent megtettem, hogy a legjobbat nyújthassam. Mindig éreztették velem, hogy bármikor lecserélhetnek egy következőre, aki éppen erre a pozícióra vár.

Majd ekkor jött egy óriási csapás a magánéletemben. A társamat, akivel harminchárom évet éltem nagy szeretetben, megbecsülésben, néhány nap alatt elveszítettem egy gyógyíthatatlan, és visszafordíthatatlan betegségben. A mindennapi stressz, a bizonytalan munkahely, a megbecsülés hiánya mellett még egy ilyen veszteség az életemben... nagyon megviselt. Ez azonban a munkámon egyáltalán nem volt érezhető, talán annyiban, hogy ezután még többet dolgoztam, még nagyobb hatékonysággal, és a magánéleti problémáimat úgy próbáltam palástolni, hogy minden energiámat a munkámba fektettem. Társam búcsúztatója után - mikor még alig ocsúdtam a lelki fájdalomból - egy héttel kaptam egy váratlan telefont a munkahelyemről. Holnap délután menjek, beszélni akarnak velem. Semmi jót nem vártam. Másnap kiderült, velem együtt még jó néhány munkatársamat elbocsájtották, a munkakörünket megszüntették, nincs ránk szükség tovább. Itt maradtam a bizonytalanságban, anyagi és érzelmi téren egyaránt, egyedül, mint a kisujjam. Akkori csoportvezetőmnek köszönhetem, hogy egy telefonhívással, és az ajánlásával rátaláltam új munkahelyemre. Így utólag ez volt az utóbbi évek legnagyobb elismerése számomra, hogy mégis jól végeztem a munkámat. Őszinte hálával gondolok rá a mai napig, hogy megmentett az éhenhalástól. "Csak" egy hónapig voltam munka és jövedelem nélkül. Abban a lelki és anyagi helyzetben, amiben voltam, nem kívánom senkinek!

Hamarosan egy éve, hogy az új csapatommal dolgozom. Jól érzem magam közöttük! Tetszik, ahogy egymást segítik, és örülnek egymás sikereinek. Megbecsülnek, elismerik a munkámat, és éreztetik velem, hogy szükség van rám. Így én is nagyobb lendülettel, lelkesedéssel végzem a munkámat. Itt nem számít, hogy milyen hosszú a nyelvem! Nem is tudnám nyújtani, nincs rá kapacitásom. A sebeim gyógyulóban vannak. Egy jó csapat igazi gyógyír rá!

Az életemben van egy állandó történet, ez jelenti a teljes szabadságtudatot. Az igazi változás, a kiegyensúlyozott, nyugodt élet lehetősége, amiben már évek óta nem csalódok, és egyre nagyobb sikereket érek el. Hiába van biztos munkahely, kiegyensúlyozott munkahely, az élet állandó változásokból áll. Egyetlen, ami állandó számomra, amivel biztonságos jövőt építhetek magamnak és a családomnak, a hálózatépítés. Biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen lehetőségem, hogy egy szebb jövőt biztosítsak magamnak és a szeretteimnek. Ezt soha nem adom fel!