Soha nem adom fel!

Jó a csapat, írtam egy korábbi bejegyzésemben. És tényleg jó a csapat! Jól érzem magam az új helyemen, szeretem a munkatársaimat. Ez nagyon fontos szempont, ha elkötelezed magad egy munkahelyen. Van azonban egy fontos momentum, amiért mégsem teljes a boldogságom. Ezzel még nem tudok fizetni a boltban. Pedig nagyon fontos, hogy jól érezd magad azokkal, akikkel együtt dolgozol! Jutalékos rendszerben történő fizetésnél azonban ez kevés ahhoz, hogy az erkölcsi megbecsülés mellett anyagilag is elégedett legyél.

Néhány hónappal ezelőtt meghoztam életem egyik legfontosabb döntését. Váltottam. Csapatban dolgozni mégis csak könnyebb. Rájöttem, fontos tartozni valahová, ha előrébb akarok jutni. Az új helyemen kaptam egy területet, ennek lettem a képviselője, értékesítője.  Egy olyan területet, amit azelőtt csak felületesen ismertem. Mégis bíztam magamban annyira, hogy elvállaltam. Nem volt más lehetőségem. Kényszerhelyzetben az ember elvállal olyan dolgokat, amiről azt hiszi, hogy képes megbirkózni vele. Néhány hónap alatt kiderült, a mi szakmánkban "minden bokor" előéletét ismerni kell ahhoz, hogy anyagilag is előre léphessek. Márpedig több évtizedes tapasztalatokat nehéz űberolni pár hónap alatt.

Nagy igyekezettel vágtam bele az értékesítésbe, ám csekély eredménnyel. Éreztem, valamit nem jól csinálok. A világ változik, nekem is változnom kell, fejlődni, tanulni akarok, hogy a legjobb lehessek. Ehhez minden segítséget megkapok, most szakmai tréningekre járok. Olyan emberektől tanulok, akik a szakmában óriási tapasztalattal rendelkeznek.   Mégsem kudarcként élem meg ezt a pár hónapot, mert tudom, az életben semmi nem megy simán. Inkább ugródeszkának a siker felé. Soha nem adom fel, nem hátrálok meg! A legfontosabb számomra, hogy igyekezetemet elismerték, és esélyt kaptam, hogy újra nekifuthassak a célomnak. Egy újabb esélyt, egy másik területet, amit már úgy ismerek, mint a tenyeremet.

Most újra nulláról indulok. Feladatom felépíteni egy új világot és megoldani a problémát. Mindig tudni kell felállni, ha elestél, és ami a legfontosabb: bízz magadban! Meg tudod csinálni!

Én is a túloldalra tartok

Margit körúton állok egy gyalogos közlekedési lámpánál. Várom, mikor vált zöldre. Körülöttem csekély gyalogosforgalom. A körút feltúrva, mindenki kerüli, ha teheti. Mellettem idős néni, házi papucsban, zokniban. Egyébként rendezett külsővel. Bizonytalanul, tétován várakozik, néz jobbra, balra, egyértelmű, hogy a túloldalra szeretne átjutni. Megkérdezem, segíthetek? Jaj, aranyoskám, csak itt voltam a bankban, mennék haza... belém karol... keresi a biztonságot. Megnyugtatom, szívesen segítek. Hiszen én is a túloldalra tartok. Mielőtt zöldre vált a lámpa, megkérdezem tőle: - mit szeretne? Karoljam én, vagy kapaszkodik belém? Láthatóan örül a kérdésnek. Mégiscsak biztonságosabb, ha én karolom - mondja ő.

Míg átérünk a túloldalra, megtudom tőle, hogy elmúlt 93 éves, és eddig olyan szépen ellátta magát, nem volt szüksége segítségre. Az utóbbi pár hónapban azonban hirtelen lerobbant. Sorra veszíti el a barátnőit, ismerőseit, akik nála sokkal fiatalabbak. Miért is nem ő megy el... - sóhajt. Kedves, barátságos, olyan fiatalos hangja van, ha nem látnám megtört külsejét, azt hinném, hogy egy nála legalább 20 évvel fiatalabb hölggyel beszélgetek. Körülbelül 20-30 méter, amit együtt haladunk, át az úttesten. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Átérünk a túloldalra. Köszöni a segítségemet. Hálás, mert meghallgatta valaki. Meleg tekintettel, óvó pillantásokkal nézek utána, és jó érzéssel haladok tovább. Néhány perc, mégis oly sokat kaptam ez idő alatt.

Miért írom le ezt a történetet?
Mert kaptam, mert adhattam, segíthettem, és ez jó érzéssel tölt el!