Én is a túloldalra tartok

Margit körúton állok egy gyalogos közlekedési lámpánál. Várom, mikor vált zöldre. Körülöttem csekély gyalogosforgalom. A körút feltúrva, mindenki kerüli, ha teheti. Mellettem idős néni, házi papucsban, zokniban. Egyébként rendezett külsővel. Bizonytalanul, tétován várakozik, néz jobbra, balra, egyértelmű, hogy a túloldalra szeretne átjutni. Megkérdezem, segíthetek? Jaj, aranyoskám, csak itt voltam a bankban, mennék haza... belém karol... keresi a biztonságot. Megnyugtatom, szívesen segítek. Hiszen én is a túloldalra tartok. Mielőtt zöldre vált a lámpa, megkérdezem tőle: - mit szeretne? Karoljam én, vagy kapaszkodik belém? Láthatóan örül a kérdésnek. Mégiscsak biztonságosabb, ha én karolom - mondja ő.

Míg átérünk a túloldalra, megtudom tőle, hogy elmúlt 93 éves, és eddig olyan szépen ellátta magát, nem volt szüksége segítségre. Az utóbbi pár hónapban azonban hirtelen lerobbant. Sorra veszíti el a barátnőit, ismerőseit, akik nála sokkal fiatalabbak. Miért is nem ő megy el... - sóhajt. Kedves, barátságos, olyan fiatalos hangja van, ha nem látnám megtört külsejét, azt hinném, hogy egy nála legalább 20 évvel fiatalabb hölggyel beszélgetek. Körülbelül 20-30 méter, amit együtt haladunk, át az úttesten. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Átérünk a túloldalra. Köszöni a segítségemet. Hálás, mert meghallgatta valaki. Meleg tekintettel, óvó pillantásokkal nézek utána, és jó érzéssel haladok tovább. Néhány perc, mégis oly sokat kaptam ez idő alatt.

Miért írom le ezt a történetet?
Mert kaptam, mert adhattam, segíthettem, és ez jó érzéssel tölt el!