Csak manipulálással és seggnyalással lehet érvényesülni?

Az életben egy valami állandó, a változás. Ennek tükrében élem én is az életemet. Nem annyira azért, mert én ragaszkodom a változásokhoz, de ha már beleugrottam a mély vízbe, és életben akarok maradni, akkor vagy megtanulok úszni, vagy legalább a víz felszínén próbálok maradni.

Soha nem voltam jó úszó, sőt, a víztől is mindig féltem. Vízben csak ott érzem magam biztonságban, ahol a lábam leér. Kisgyerek koromban egy családi lubickolás szerintem örök életemre meghatározta a vízzel való kapcsolatomat. Egy termálfürdőjéről híres város számomra akkor óriásinak tűnő medencéjében lubickoltunk szüleimmel. Úszni nem tudtam, csak csápoltam a vízben, élveztem a szabadságot. A nagy melegben a medence zsúfolásig teli volt emberekkel. Hirtelen, a tömegben valahogy a víz alá kerültem, a mai napig nem tudom hogy történt. Akkor döbbentem rá, hogy mihamarabb meg kell találnom, merre van fent, mert lent nincs elég levegő az életben maradáshoz. Pillanat töredéke volt, míg a víz alatt kavarogtam, aztán valahogy a felszínre kerültem - magam sem tudom, milyen szerencsének köszönhetem. Abban biztos vagyok, hogy ez a néhány másodperc hatással volt a vízzel való további kapcsolatomra. Azóta tisztelem a víz erejét. Talán akkor fogadtam meg, ha nekem valaha gyerekem lesz, az lesz az első, hogy megtaníttatom úszni, ami meg is történt. Ez legalább olyan fontos, mint hogy megtanuljon járni és beszélni.

Szóval azóta igyekszem legalább a víz felszínén maradni, hogy életben maradjak. Mély vízbe ugrottam, amikor feladtam a szabadságomat és csatlakoztam egy ingatlanirodához, mert egyedül nem tudtam egyről a kettőre jutni. Úszni továbbra sem tudtam, de bíztam benne, hogy jó tanítóim lesznek, és én is képes vagyok mindent megtanulni azért, hogy életben maradjak. Bizonyára maradtak korábbi életemből való félelmeim, amit nem tudok leküzdeni, mert az úszás tanulás nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Csápolok a régi, berögződött szisztéma alapján, és a mestereim minden igyekezetének ellenére a felhőtlen úszás még mindig nem akar beindulni. Továbbra is akkor érzem magam biztonságban, ha a lábam leér a medence aljára. Az eszemmel tudom, hogy másként kellene csinálnom, ezen azonban ötvenhat évesen már nem olyan egyszerű változtatni.

Meg is kaptam a "beosztásomat" a múlt héten. A mentorom "face to face" elmondta, hogy a mi szakmánkban csak az tud igazán érvényesülni a jelenlegi piaci viszonyok mellett, aki alkalmas arra, hogy megfelelőképpen manipulálja az embereket, és elég jól tud "segget nyalni". Na itt omlott össze számomra a világ! Egyikre sem voltam képes eddigi életemben, pedig már erre magamtól is rájöttem egy ideje, hogy így kellene csinálni, mert látom a környezetemben lévő embereket, hogy ki, miként ér el eredményeket. Mégis biztos vagyok benne, hogy másként is működik. Most azonban mindent egyszerre tanulok. Leküzdeni a félelmeimet és úszni, mert túl mély a víz, és csak így tudok életben maradni. A víz felszínén maradni és úgy "manipulálni", hogy az senkinek ne fájjon. A "segget nyalni" tematikával továbbra is komoly fenntartásaim vannak, tehát valószínű, hogy ez túl hosszú folyamat lesz, de inkább teljesen kiiktatom az üzleti politikámból. Nekem továbbra is az a fontos, és úgy gondolom, hogy az ügyfél elégedett legyen, és ne manipulálás, vagy seggnyalás miatt, hanem azért, mert úgy érezte, hogy tényleg megkapta, amit várt. A visszajelzések is ezt erősítik.

Lehet, hogy hősi halált halok és vízbe fúlok?

Fütyülök a nehézségekre!

Új tapasztalatom, és már tudom, hogy a magánszférában elhelyezkedni azt jelenti, hogy 1-2 héten belül sikeresnek kell lenned. Az kevés, hogy beilleszkedsz a csapatba, amelyikkel együtt dolgozol. A beilleszkedés részemről nagyon könnyű volt, szeretek, és tudok csapatban dolgozni. De ahhoz, hogy jól is érezd magad a bőrödben, fontos a visszacsatolás. Kellenek a visszajelzések, a megerősítések. No, de hol vannak? Egyelőre ez itt elmarad.

A csapat jó! Jól is érezhetném magam, de valami hiányérzetem van. Hol az elismerés, hogy jó úton haladok? Talán 1-2 hónap múlva, amikor letettem valami konkrétumot az asztalra? Hoztam bevételt? Vajon lesz, aki megvárja? Úgy tűnik, hogy a cégtulajdonos nagyon türelmetlen. Olyan "add uram Isten azonnal" érzésem van. Bizonyítanék, ha lenne rá elég időm. De van elég időm? Vajon jó helyen vagyok?

Most bedobtak a mélyvízbe! A vezetőség úgy döntött, hogy terjeszkedünk. Alig illeszkedtem be az új csapatba, egy friss területet kaptam, ami a cégben is teljesen "szűz", ennek leszek a területi képviselője. Itt még nem foglalkoztunk eddig értékesítéssel. Fel kell építenem egy várat, amit pár napja már folyamatosan építek. A nyomás nagy rajtam, de ahogy telnek a napok(!), érzem a türelmetlenséget. Néhány nap, hét alatt nem lehet megváltani a világot. Bár minden igyekezetemmel azon vagyok, a folyamatot végig kell vinni. Szeretnék bizonyítani, de a semmiből építkezni nagy felelősség.

Azért nem csüggedek, én igazán kitartó vagyok! Tudom, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni, és fütyülök a nehézségekre! Csak a vezetőim legyenek képesek megvárni a végeredményt.

Tudom, hogy képes vagyok rá, hogy bármit megtanuljak, hiszen annyi mindent megtanultam már az életemben. Amikor kellett, akkor váltottam. Amikor kellett, tanultam. Vannak ismerőseim, barátaim, nem szégyelltem segítséget kérni tőlük. Képes vagyok adni, és elfogadni. Szerintem csak így lehet tovább lépni!

Soha nem adom fel!

Jó a csapat, írtam egy korábbi bejegyzésemben. És tényleg jó a csapat! Jól érzem magam az új helyemen, szeretem a munkatársaimat. Ez nagyon fontos szempont, ha elkötelezed magad egy munkahelyen. Van azonban egy fontos momentum, amiért mégsem teljes a boldogságom. Ezzel még nem tudok fizetni a boltban. Pedig nagyon fontos, hogy jól érezd magad azokkal, akikkel együtt dolgozol! Jutalékos rendszerben történő fizetésnél azonban ez kevés ahhoz, hogy az erkölcsi megbecsülés mellett anyagilag is elégedett legyél.

Néhány hónappal ezelőtt meghoztam életem egyik legfontosabb döntését. Váltottam. Csapatban dolgozni mégis csak könnyebb. Rájöttem, fontos tartozni valahová, ha előrébb akarok jutni. Az új helyemen kaptam egy területet, ennek lettem a képviselője, értékesítője.  Egy olyan területet, amit azelőtt csak felületesen ismertem. Mégis bíztam magamban annyira, hogy elvállaltam. Nem volt más lehetőségem. Kényszerhelyzetben az ember elvállal olyan dolgokat, amiről azt hiszi, hogy képes megbirkózni vele. Néhány hónap alatt kiderült, a mi szakmánkban "minden bokor" előéletét ismerni kell ahhoz, hogy anyagilag is előre léphessek. Márpedig több évtizedes tapasztalatokat nehéz űberolni pár hónap alatt.

Nagy igyekezettel vágtam bele az értékesítésbe, ám csekély eredménnyel. Éreztem, valamit nem jól csinálok. A világ változik, nekem is változnom kell, fejlődni, tanulni akarok, hogy a legjobb lehessek. Ehhez minden segítséget megkapok, most szakmai tréningekre járok. Olyan emberektől tanulok, akik a szakmában óriási tapasztalattal rendelkeznek.   Mégsem kudarcként élem meg ezt a pár hónapot, mert tudom, az életben semmi nem megy simán. Inkább ugródeszkának a siker felé. Soha nem adom fel, nem hátrálok meg! A legfontosabb számomra, hogy igyekezetemet elismerték, és esélyt kaptam, hogy újra nekifuthassak a célomnak. Egy újabb esélyt, egy másik területet, amit már úgy ismerek, mint a tenyeremet.

Most újra nulláról indulok. Feladatom felépíteni egy új világot és megoldani a problémát. Mindig tudni kell felállni, ha elestél, és ami a legfontosabb: bízz magadban! Meg tudod csinálni!

Én is a túloldalra tartok

Margit körúton állok egy gyalogos közlekedési lámpánál. Várom, mikor vált zöldre. Körülöttem csekély gyalogosforgalom. A körút feltúrva, mindenki kerüli, ha teheti. Mellettem idős néni, házi papucsban, zokniban. Egyébként rendezett külsővel. Bizonytalanul, tétován várakozik, néz jobbra, balra, egyértelmű, hogy a túloldalra szeretne átjutni. Megkérdezem, segíthetek? Jaj, aranyoskám, csak itt voltam a bankban, mennék haza... belém karol... keresi a biztonságot. Megnyugtatom, szívesen segítek. Hiszen én is a túloldalra tartok. Mielőtt zöldre vált a lámpa, megkérdezem tőle: - mit szeretne? Karoljam én, vagy kapaszkodik belém? Láthatóan örül a kérdésnek. Mégiscsak biztonságosabb, ha én karolom - mondja ő.

Míg átérünk a túloldalra, megtudom tőle, hogy elmúlt 93 éves, és eddig olyan szépen ellátta magát, nem volt szüksége segítségre. Az utóbbi pár hónapban azonban hirtelen lerobbant. Sorra veszíti el a barátnőit, ismerőseit, akik nála sokkal fiatalabbak. Miért is nem ő megy el... - sóhajt. Kedves, barátságos, olyan fiatalos hangja van, ha nem látnám megtört külsejét, azt hinném, hogy egy nála legalább 20 évvel fiatalabb hölggyel beszélgetek. Körülbelül 20-30 méter, amit együtt haladunk, át az úttesten. Mintha ezer éve ismernénk egymást. Átérünk a túloldalra. Köszöni a segítségemet. Hálás, mert meghallgatta valaki. Meleg tekintettel, óvó pillantásokkal nézek utána, és jó érzéssel haladok tovább. Néhány perc, mégis oly sokat kaptam ez idő alatt.

Miért írom le ezt a történetet?
Mert kaptam, mert adhattam, segíthettem, és ez jó érzéssel tölt el!